Eltelt lassan egy hét, így már bizton állíthatom: túléltem az őszi szünetet.
A szünet nálunk már pénteken elkezdődött, ugyanis miután csütörtökön szólt az óvónő, hogy kisfiam végigköhögte a délutáni alvást, illetve; miután estére az egész testén kiütések jelentek meg és az egész csütörtökről péntekre virradó éjszakát végigköhögte, és sajnos nem volt itthon semmi, amit adni tudtam volna neki, péntek reggel a családi kupaktanács úgy döntött: menjünk el az orvoshoz (legalább receptért… ööö). Kislányom is köhögött már egész héten, a babánkat meg amúgy is védőnői vizsgálatra kellett vinni; így hát felkerekedtünk. Apa ment a nagyokkal a dokihoz, én a babánkkal a védőnőhöz.
A nagyokat először nem akarták ellátni, mert épp nem a mi dokink rendelt, de aztán sikerült “elintézni”, a diagnózis pedig: tüdejük tiszta, torkuk piros, enyhe arcüreg-gyulladás, kisfiamon pedig csalánkiütés. Ne igyon tejet. De lehet, hogy nem a tej, hanem a virus hozta ki. Mivel voltak már náthásak máskor is, tudom, milyen cseppekre van szükség, a többi nem nagyon izgatott, csak annyit kérdeztem: recept van? Férjem büszkén lobogtatta meg a szemem előtt a papírokat. (Mindeközben babánk vizsgálata is rendben lezajlott.)
Kiváltottuk a gyógyszereket, hazamentünk. Immár mindennel felszerelkezve el is kezdtem adni a cseppeket, szerencsére 1-2 napon belül a köhögés és a nátha terén is jelentős javulás volt érezhető. A hétvége után kezdődtek a dolgos hétköznapok, bár csak apa járt egyedül el itthonról; de reggelente azért láttam a szemén, hogy ő is szívesen maradna , de valakinek pénzt is kell keresnie, ugye.
Teltek a napok. A gyerekek 2-3 nap elteltével már kérdezgetni kezdték, hogy mikor mehetnek oviba. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert bajlódok itt a három gyerekkel egész nap, folyamatosan sakkozok az idővel, hogy mindenki tudjon nyugodtan enni, nyugodtan aludni, és még program is legyen, hogy ne unatkozzzon a két ovisom. Másrész jó érzéseel tölt el, hogy legalább nem úgy kell elráncigálni őket az óvodába minden nap.
A legjobb program a kirakók rendberakása volt. Azért, mert segítettek és közben mindet kiraktuk. Volt, amelyiket ők egyedül, volt, amelyiknél kicsit segítettem. 25 és 36 darabosak vannak. Én is szeretem a kirakókat (eredeti nevén: puzzle), van még egy 1000 darabosom is, a moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyház van rajta, amit aztán később, egyetemista koromban volt szerencsém élőben is látni; de ez anyukáméknál van, itthon nálunk egy 300 darabosom van, amit úgy döntöttem, megmutatok a gyerekeknek, hátha van kedvük kirakni, de amikor meglátták, milyen picik a darabok és milyen sok van, pár perc után illedelmesen megkértek, hogy inkább pakoljuk el. Egyébiránt még voltunk sokat a kertben, sétálni, bicajozni, hév-et nézni, játszóterezni… Az időjárásra nem lehetett panasz.
Aztán jött a hétvége, amikor is anyukámékhoz utaztunk egy napra. Babánk születése óta ez volt az első alkalom, hogy vállakoztam az útra, a pakolás és egyéb előre látható (és nem látható) nehézségek miatt, amikből végül nem volt hiány, de kicsit más természetűek voltak, mint amire számítottam. A bepakolás egész hamar sikerült, férjem még csodálkozott is, milyen kevés a csomag. Időben sikerült elindulni, talán először életünkben. Babánk jól viselte az autózást. Kislányom útközben kétszer rosszul lett, de majd kinövi (kiskoromban én is így voltam). Odaérve ment tovább a szokásos napirend, tízórai, majd gyerekek udvarra, baba játszott, majd ágyba. Ebéd, nagyok is ágyba. Amíg a gyerekek aludtak, mi kimentünk a temetőbe. Itt ért engem a csapás. Nagynéném babánk születése után két héttel halt meg. Amikor megálltam a sírnál és megláttam a fejfán a nevet és az évszámot, hirtelen megértettem: ő itt van, és itt lesz most már mindig. És megértettem azt is, hogy eddig valamilyen belülről fakadó védekező mechanizmus miatt nem tudtam ezt. Nem tudtam felfogni. Nem tudtam megélni a fájdalmamat. Mi amúgy is szégyenlős család vagyunk ilyenekben. A délután további része valahogy eltelt, beszélgetés, etetés, csomagolás, hazaindulás, vacsi, fürdetés, fektetés… Aztán az este további részét végigbőgtem. Másnap is még eléggé kivoltam, aztán lassan megértettem. Felfogtam. lenyugodtam. Összeállt a kép. Mint a puzzle-ben. De azért kellett néhány nap, hogy magamhoz térjek. Ráadásnak itt volt még ez a sötét, esős idő is.
De ma végre kisütött a nap. Az én napom is. Az élet megy tovább.
Forrás: www.wallpaperspoints.com
