Azt mondhatom, szerencsés vagyok. Három gyermekem közül ugyanis kettő “jó evő”. Vagy hogy is fogalmazzak? Jól eszik. Szeret enni. Nem válogatós. A harmadik viszont igen. Kínszenvedés belediktálni valami (rendes) ételt. Régebben nem is tudtuk, miből merít energiát, mert a tányéron rendszeresen ott maradt az étel. Később, miután belekóstolhatott, folyton csak az édességet, a csokit, a sütit kérte. Újabban a lekváros kenyér a sztár. Nem ám a szalámis vagy a sonkás! De legalább a nyers zöldséget, gyümölcsöt és a salátákat szereti. Nem egyszer ettek meg ketten egy egész kígyóuborkát, magában! Így legalább a vitaminok felől nyugodt lehetek.
Érdekes módon a válogatás vagy nem válogatás már nagyon pici korban, az első kanalas ételeknél megmutatkozott. De még arra is emlékszem, hogy a szoptatás alatt is máshogy viselkedtek. Valahogy úgy tudnám leírni, hogy a későbbi ” jó evő” mohón, sokáig szopizott, a későbbi válogatós pedig rácuppant, szívta egy darabig, aztán abbahagyta. Mert sürgősebb, fontosabb dolga is akadt, mégpedig felfedezni a világot!
A későbbiekben az asztalnál is hasonló viselkedés volt jellemző rá: közli, hogy éhes, de nem tudja kivárni, amíg valóban elé kerül az étel (hiszen először megbeszéljük, mit enne, aztán én elkészítem). Addig fut két kört, míg nem szólok, hogy lehet jönni enni. Akkor leül, kicsit beleeszik, de tényleg csak pár falatot, aztán: “köszönöm, nem kérek többet”, és elszalad. Mi, a többiek, maradunk, percek múlva (mire végeznénk), visszatér, bekap valamit az asztalról, megint elszalad…
Erről az evési módozatról idővel néhány tényező segített leszokni (de sokáig ezek a dolgok inkább csak árnyalták, finomították a képet):
1. elmondtuk neki, hogy az a szabály, hogy ott kell ülni, amíg eszünk, vagyis amíg megesszük az ételt. Aki feláll és elmegy, az befejezte és csak a következő evéskor kap;
2. az evések idejét igyekeztem lerövidíteni, mert egy 1-2 éves gyerek azért nehezen bír ki egy háromfogásos ebédet, főleg, ha mindig megvárjuk, hogy mindenki megegye az adott fogást és csak utána hozzuk a következőt (így ha a gyerekek megették a levest, kaphattak másodikat előbb, már el volt nekik készítve; de sütit csak a többiekkel együtt);
3. megfigyeltem, hogy sokkal jobban eszik, ha legalább ketten vagy hárman együtt, egyszerre eszünk, így törekedtem rá, hogy én is oda tudjak ülni mellé (és általában azt kérte, amit én ettem, vagy amit meglátott az asztalon; a gyerekek nagyon vizuálisak az ételek terén is, ezt ki is lehet használni, ha ügyesek vagyunk, és miért ne lennénk?);
4. beígérhetünk valami finomságot annak, aki megeszi mindet (ez nálunk nem nagyon volt célravezető, főleg eleinte, mert úgy is kikönyörögték a nasit, hogy még volt a tányéron, de aztán fokozatosan azért jól alakult);
5. újabban bevált, hogy “akkor nősz nagyra, ha megeszed”, olyannyira, hogy ő is mondja, hogy “azért eszem meg mindet, hogy nagyra nőjek” és evés után szalad a mérleghez és kérdezi, hogy “mennyi vagyok”;
6. figyeltük, hogy milyen ételeket szeret és igyekeztem olyat főzni, persze a család többi tagja már ráunt ezekre, de legalább a gyerek rendesen ebédelt (arra nem volt kapacitásom, hogy többfélét főzzek, de mostanában rendelem az ebédet, így mindenki azt eheti, amit szeret);
7. esetleg ha már olyan korban van, odaviheti az asztalhoz a vajat, a szalámit, a kenyeret, kivehet magának egy szelet kenyeret a zacskóból, kibonthatja a vajat, sajtot a csomagolásból, választhat, melyik tányért, melyik evőeszközt szeretné használni; így, ha kicsit bekapcsolódhat az előkészületekbe, szívesebben eszik;
8. az életkor növekedésével nő a gyerekek türelme is, így kicsit mindig hosszabb ideig tudnak egy helyben ülni és enni;
9. a bölcsőde/óvoda, közösségbe járás is segít, mert más gyerekek is ott ülnek és esznek, illetve az óvónéni “noszogatja”, hogy egye meg az ebédet/uzsonnát “mert az nagyon finom”; “mert látod, Pistike is megette”;
10. ismét csak a vizualitás miatt: általános megfigyelés, hogy a gyerekek a “szépen kinéző” ételeket (például főtt krumpli, sült krumpli, rántott hús) szívesebben megeszik, mint a pörköltféléket vagy a főzelékeket. Ezzel is lehet trükközni, hogy szépen nézzen ki valamilyen étel. Nyugodtan legyünk kreatívak, legyen szép az a tányér!
11. tudom, ez nem fog mindenkinek tetszeni, de nekem nagyon bevált: ha van napirendünk, és mi is és a gyerek is tudja, hogy mikor jön el az evés ideje, akkor rendszeresen ő is akkor fog enni kérni, és elkerülhetjük azt, hogy azért nem eszik, mert túl éhes, vagy túl fáradt, és amiatt nincs étvágya! (Ne fejedjük, hogy általában a napirend nem azt jelenti, hogy csak 7-kor, 10-kor és 1-kor ehet a gyermek, hanem a tevékenységek egymásutánisága számít igazán. Nagyobb korban, vagy ha már csak egyszer alszik napközben, akkor az óvodai rendhez lesz hasonló a napja.)
12. nekünk a napi ötszöri étkezés vált be. Három “nagyobb” (reggeli, ebéd, vacsora) és két kisebb (tízórai, uzsonna) étkezéssel. Így, ha egyszer-egyszer nem eszik, a következőnél már biztosan éhes lesz!
13. Ez már nem kapcsolódik ide szorosan, de ha evésidőben nem vagyunk otthon, mindig vigyünk magunkkal vizet és ennivalót, mert vendégségben esetleg nem mindig van olyan étel, amit szeret vagy amit ehet, illetve egy erdőben vagy tóparton vagy állatkertben mindig finomabb az étel!
13+1. Persze soha ne erőltessük túl és próbáljunk játékosan közelíteni, mert az a célunk, hogy megszeresse az evést!
Így aztán szép lassan, türelmesen, apró lépésenként ki lehet alakítani a “rosszul evő” gyereknél is a helyes szokásokat. Nálunk most a közösségbe járás volt az, ami dobott a dolgon, de persze nem azonnal, hanem 3-4 hónap múlva. Mert eleinte csak az óvodában evett jól, itthon továbbra is válogatott.
Mindenkinek, aki ilyesmivel küzd, türelmet és sok sikert kívánok!
Forrás: www.nlcafe.hu
