Öt év. Öt év nagy idő? Azt hiszem, nekem igen. Az elmúlt öt évben igencsak megváltozott az életem. Öt éve még egyedül élő, tanuló-tanító-dolgozó szingli csaj voltam, most pedig férjezett, három gyermekes anyuka és író, bloggerina. Nő, feleség, anya, szakács, cukrász, mosónő, takarítónő, bébiszitter, dajka, titkárnő, néha kicsit orvos, ápoló, felolvasó, társalkodónő, pincérnő, óvónő, dadus, gondozónő, telefonközpont – és még sorolhatnám.
A naptár története több, mint öt évvel ezelőtt kezdődött. Azt hiszem, akkoriban jöttek divatba a saját fotókkal ellátott naptárak. Unokatestvérem csináltatott egy ilyet közös nagyszüleinknek. Minden hónaphoz tartozott egy kép, az abban a hónapban éppen megesett családi eseményt ábrázolta. Mert akkor még voltak ilyenek. Nemrég kiszámoltam, nagyjából minden hónapra jutott valami. Születésnap, névnap, húsvét, karácsony… Szóval volt alkalom az együtt ünneplésre és persze a fényképezkedésre. A naptár nagy sikert aratott nagyszüleim körében, így azóta minden évben “megleptük” őket egy ilyennel. Egészen mostanáig. Mert az idén senki nem csináltat naptárat. Ez a régebben még oly jó és kedves ajándék mostanra értelmét vesztette.
Ha jól emlékszem, egy évvel az első naptár elkészítése után találkoztam a “nagy Ő”-vel, unokatestvérem pedig külföldre ment dolgozni (és jól ott is maradt). A továbbiakban párommal vettem részt a soros családi eseményeken (sőt, az évek alatt mi magunk is gazdagítottuk ezek sorát eljegyzéssel, esküvővel, majd később keresztelővel és új születésnapi dátumokkal). Unokatestvérem is – amikor csak tudott – hazalátogatott. Így persze már nehezebb volt a fényképezés és a naptárkészítés is, mert nem minden eseményről készült jó fotó, meg aztán küldözgetnünk kellett egymásnak, kinek mije volt, de nem csüggedtünk. A naptár minden évben elkészült, valójában mindenki örömére. Amikor megszülettek az ikreink, kissé kivontuk magunkat a megszokott kerékvágásból, már ami a családi eseményeket illeti. Unokatestvérem is természetesen nem tudott mindenen részt venni. Nyáron és karácsonykor jött haza viszonylag hosszabb időre. Kezdtük is összevonni az alkalmakat, és inkább azt vettük figyelembe, hogy ki mikor ér rá, nem pedig a pontos dátumokat.
Mindezek után olyan változások kezdődtek családunk életében, melyek valójában természetesek, csak valahogy megélve mégis furcsák, nehezek, mert az ember sodródik az eseményekkel, és nem tud mit tenni ellenük. Nagypapánk beteg lett, majd eltávozott közülünk. Ez sajnos mindenkit nagyon megrendített, és bár – főleg telefonon – próbáltuk tartani egymásban a lelket, valójában mindenki saját otthonában volt kénytelen feldolgozni a történteket. Én ugye itthon a gyerekek mellett, unokatestvérem külföldön, nagymamám ugye egyedül maradt, és nagynéném is ez utáni időszaktól már egyre betegebb lett. Az idén pedig sajnos ő is itthagyott bennünket. Nekünk megszületett a harmadik babánk.
Így aztán a naptár, ami régebben a közös nagy családi tűzhelyet ábrázolta – bár mindenki boldog a saját helyén és éli az életét – értelmét vesztette. A közös nagy családi tűzhely több, kisebb családi tűzhelyre aprózódott. Okafogyottá vált a kalendárium még olyan okból is, hogy a gyermekek születése óta rendszeresen hívok elő fényképeket a családnak, és unokatestvérem is így tesz, hiszen szeretné, hogy meglássuk, hol él, hol dolgozik, merre kirándul, kik a barátai.
De tovább megyek. Az idén először nem lesz közös családi karácsonyunk. Persze érthető okokból, csak ez is egy tény, és el kell fogadni, hogy mindenkinek jobb így. Csak egyszerűen furcsa. Furcsa megélni azt, hogy amikor még gyermek voltam, a szüleim vittek magukkal ide-oda, és a távolabbi családtagokat is megismertem, most meg én váltam szülővé, és nekem kell vinnem a gyerekeket, azért, hogy megismerjék a családjukat és ne feledkezzenek meg róla később sem. De őket már egy másik családba viszem, mint amelyikbe én jártam. Hol van már az az idő, amikor a nagymamám testvéréékkel és a szüleim unokatestvéreivel is rendszeresen találkoztunk. Persze nem minddel, de arra elég volt, hogy megtudjam, kik ők, hol élnek… Mondjuk ki a szomorú (szomorú?) hírt: az öregek, nagyszülők, akiken keresztül régen tartottuk a kapcsolatot tágabb rokonságunkkal, lassan elfogyogatnak, ezzel együtt a gyerekek születésével “új családok” jönnek létre, és ahogy telnek az évek, mindenkinek egyre több dolga lesz, és örül, ha a saját testvérével és szüleivel tudja tartani a kapcsolatot! Én legalábbis így vagyok és azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Az elmúlt öt évben tehát sokat változott a családszerkezetünk. Megkezdődött az elaprózódás. Ha összehasonlítanám, hogy 10 és 15 évvel ezelőtt mi volt, az nagyjából hasonló lenne, hiszen mindkét dátum idején “gyermekként”, “oda mentem, ahova vittek” alapon vettem részt az eseményekben. Milyen jó is volt az a néhány alkalom, amikor egy közös családi szülinapozás után unokatestvéremmel együtt utaztunk vasárnap estefelé a budapesti kollégiumba (persze mindketten másikba, de ez nem számít). De már ez is a múlté. Vajon lesznek még közös dolgaink? Azt hiszem, ha szeretnénk, akkor igen, de azt sem gondolom rosszul, hogy ez csak rajtunk múlik.
Közeledik a szeretet ünnepe. Ez egy tipikusan családi ünnep. Ha tehetjük, gondolatban emlékezzünk meg távoli rokonainkról is.
Forrás: www.nlcafe.hu
