Nátha, séta, egyebek

Az óvoda áldásos hatásainak köszönhetően a második hét közepén kisfiamnak elkezdett folyni az orra és fellépett némi köhögés is. Egy át-orrszívó-porszívózott éjszaka valamint esti-reggeli bágyadt tekintet és nyöszörgés után úgy döntöttem, a héten már ne menjen oviba. Kislányom se ment, mert nem akart egyedül menni. Így a pici babánkkal együtt immár négyesben maradtunk itthon. Hozzáteszem, a pici születése óta először voltunk négyesben egész napra. Egyszerűen azért, mert elég erősnek és leleményesnek éreztem magam hozzá, másrészt pedig nem akartam elhívni egyik “segítség”-et vagy “segítségnek nevezett” valakit sem, aki eddig járt hozzánk. Ezúton is köszönöm nekik egyébként a rengeteg segítséget, de most már úgy érzem, boldogulok. Amúgy is szeretem magam intézni a dolgaimat. Szóval belecsaptunk a lecsóba. Férjem izgult legjobban, reggel többször megkérdezte, ne dolgozzon-e itthonról, de köszönöm, nem, megleszünk. És lőn.

Így a nap végén mondhatom, minden szerencsésen alakult. A gyerekek jók voltak, néha meg is hallották, amit kértem tőlük, főleg, miután beígértem valami jutalmat annak, aki teljesíti a kérést. És a hisztit is abbahagyták, miután vagy úgy tettem, mintha nem figyelnék oda és megvártam, hogy elterelje valami a figyelmüket, ha már nekem nem sikerült, vagy miután beígértem valami fenyítést annak, aki nem hagyja abba.

Délelőtt (11:30!), miután babát jóllakattam, el is indultunk a játszótérre. Mivel a maradék három ember éhes volt, viszont ebédhez még korán lett volna, és arra meg egyébként sem volt idő, hogy itthon együnk, útközben csillapítottuk éhségünket, friss kiflivel és almával. Félúton leregadtunk a szökőkútnál, ahol nem vizeztünk, mert hideg van (á, dehogy), és szigorúan csak messziről néztük a vizet (persze persze), és a szökőkút mellet álló szoborra se másztunk fel (csak: anya segíts lejönni); majd 12:10-kor némi hiszti után, hogy miért nem megyünk a játszótérre, el is indultunk haza. A hazafelé út első felét kisfiam bömbölte végig, mert addigra tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy most nem tudtunk már továbbmenni a játszótérre, a második felét pedig kislányom, aki sírva skandálta: de én fáradt vagyok!

Így kicsit későn ebédeltünk, és kicsit később aludtak el, mint szoktak, de hát itthon vagyunk, nem kell mindent annyira katonásra venni, mint az oviban. Alvás előtt mindenki pisilt háromszor, kisfiamat, kétszer orrsziztam, három mesét kellett mesélni, kislányom pedig letette a matracát a földre és ott aludt. Babánk szerencsére még a szökőkútnál elaludt így lemaradt a további eseméynekről – szerencsére. Alvás után a lakásban játszottunk, amire már nagyn rég nem volt példa, mert az ovi után olyanok, mint egy kisördög és valószínű, hogy a bébiszitter vagy egyéb családtag jelenléte csak fokozza ezt az állapotot.

A legédesebb dolog az egész napból a törpe-tác volt, amit előadtak. Ezt tanulták az oviban. Már séta közben elkezdték “gyűljünk össze, táncol a kis törpe”.

Kisfiam jobban lett valamivel, de holnap se mennek, mert az ebédet lemondtam meg amúgy is, hadd pihenje ki magát, hadd gyógyuljon meg teljesen. Meg ahogy egyik ovistárs anyukája mondta: beszoktatás van, nem baj, ha nem megy minden nap! Azért biztos ami biztos, hétfőre elhívtam a bébiszittert (négy együtt töltött csodás nap után nem tudni milyen állapotban leszek…). De még egyeztetünk!