Ördögi kör

Mint már három éve “otthon ülő” anyuka, a következő ördögi körben élek, azt hiszem, sok sorstársammal egyetemben (és persze sok sorstársammal nem): az egész napos hajsza a gyerekekkel nagyon kifáraszt, alig várom, mikor kerülhetek ágyba, hogy aztán némi alvás után megharcoljak a következő nap kihívásaival. És így tovább, gyűröm a napokat, egyiket a másik után, mindig azt várva, mikor lesz már könnyebb egy kicsit. Közben arról ábrándozok, de jó lenne kicsit kimozdulni, miért is csak férj jár el a haverokkal, meg sportra és egyéb rendezvényekre, amikre meghívnak minket, de végül úgy döntünk, hogy férj menjen csak egyedül, mert három gyerekkel azért már meggondoljuk, hogy hol vonulunk fel teljes létszámban (egyébként ez két gyereknél is így volt, egy gyerek pedig nem volt, mert elsőre ikrekkel áldott meg bennünket az ég). Azonban amikor jönne egy lehetőség, vagy arról lenne szó, hogy a kimozdulás kedvéért másra bízzam a gyerekeket, akkor vagy győz az anyuka-énem, aki nem bízza másra a gyerekét, mert nem azért szülte, hogy a nagymama, a bébiszitter vagy a bölcsőde nevelje fel; vagy úgy tekintek ama lehetséges programra, mint plusz problémára; hogy miért is? Mert készülődni, öltözködni kell, és nincs mit felvennem, ugyanis a terhesség alatt felszedett kilók miatt a ruhatáram igencsak hiányos, illetve az egész nap arról szól, hogy hogyan alakítsam úgy a gyerekek (és a magam) napirendjét, hogy úgy tudjam elhagyni a házat, hogy mindenki jól legyen lakatva és ki is aludta magát, plusz még a programon jól elfáradok (mert itthon nem, á, dehogyis), és hogy fogom bírni a következő estét/napot. Így aztán általában ha tehetném, hogy menjek, akkor is kihagyom a lehetőséget. Különben is, milyen program az, amikor az ember egész végig azon izgul, hogy a gyerekek megfelelő ellátásban részesülnek-e az ő távolléte alatt?!

Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd meg és csatlakozz a Nő Feleség Anya Blog facebook-oldalához ITT.

A kép forrása: nlcafe.hu