Nosztalgia

Ma estefelé, amikor épp a kisbabámat etettem a vendégszobában (azért a vendégszobában, mert a nappaliban a másik két gyerek mesét nézett, férj pedig a konyhában vacsizott és nem volt kedvem felmenni az emeletre, hogy azért biztos ami biztos, hallótávolságon belül maradjak), nosztalgia-érzésem támadt.

Nem is olyan rég… még a nyári kánikulában, amikor a “nagyok” a napköziben voltak, nappalra az emeletről leköltöztünk picikémmel a vendégszobába, ott szopiztunk, ott játszottunk és ott is alukáltunk, mert ott volt elviselhető a meleg. (Később, amikor a hőség a tetőfokára hágott, leköltöztünk a pincében lévő szobába.) Mivel a vendégszoba egyben dolgozó is, így van három nagy könyvespolc, tele könyvekkel, ami a babácskánknak hatalmas nézegető-élményt nyújtott.

Nagyon szerencsés voltam akkor, a nyári kánikulában, hogy volt sok tejem és tudtam szoptatni, nem kellett a tápszerrel bíbelődni, hogy mennyi az annyi, meg nehogy megromoljon, mosogatni, fertőtleníteni. A nagy melegben, emlékszem, volt hogy egy nap tízszer is megszoptattam a picimet.

Most is, ahogy bementünk, egyből a könyveket kezdte sasolni, ami bár az etetés szempontjából nem túl előnyös, de azért persze egy kis nézelődés belefér. Csodálkoztam is, vajon ő is emlékszik? Aztán arra gondoltam, ahogy ott ültem a kanapén, hogy már milyen nagy lett azóta, már nem szórakoztatják kellőképpen a kiságy két pereme közé kifeszített kötélről lógó játékok, mert nem nézegetni szeretné, hanem bekapni, így hamar dühös lesz, mert nem éri el őket. Most már inkább a játszószőnyegén szeret lenni, hason, a játékokat pedig nem csak nézegeti, hanem megfogja, szájba veszi, sőt, el is tudja dobni. Sokszor felül az ölemben, nagyokat kurjongat, hahotázik.

A nemrég még ráncos újszülöttet nemsokára hat hónapos vizsgálatra viszem. Így repül az idő!