Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek

Ahogy nőni-növögetni kezdett “kis családunk” létszáma, úgy változtak vendéglátási szokásaink is. Amikor még egy szál magamban, kis lakásomban éldegéltem, barátaim és családtagjaim látogattak meg. Ahogy emlékszem (bár az emlékek megszépülnek, ugye…), mindig kitakarítottam, rendet raktam, és nagyrészt készítettem is valamit (általában sütit, szendvicset), valamint vettem innivalót is. Kezdő konyhatündérként egyik kedves barátnőmet például meghívtam ebédre, ő ezt a meghívást szívesen viszonozta. Rendeztem továbbá lakásavatót, szilveszteri bulit és csajos koccintást is (a lakás méreteiből adódóan nem 100 fős rendezvényekre kell gondolni).

Aztán férjhez mentem, elköltöztem, de a vendéglátási szokásaim megmaradtak, sőt, kiderült, férj is hasonlóképpen gondolkodik a dolgokról, így aztán jöhettek családtagok vagy barátok, a rendrakás és a sütés-főzés nem maradt el soha.

Az ikrek születése után változott meg először a vendéglátósdni. Először is az első három hónapban nem fogadtunk senkit. Volt, aki megsértődött ezen, mert ahhoz volt szokva, hogy épphogy kibújt kisbabákat már lehet látogatni… A negyedik hónaptól lassan, fokozatosan eljövögettek a családtagok megnézni a gyerekeket, majd idővel sorra kerültek a barátok is. Azt mondhatom, mindenki tapintatos volt. Még véletlenül sem érkezett evésidőben és ha volt is valami harapni-innivaló, nem nagyon fogadták el. Jöttek-láttak-hazamentek. A szülés után először a babák egy éves születésnapjára hívtunk nagyobb társaságot, és rendeztünk bulit főzéssel-sütéssel.

Egyébként ahogy nagyobbak lettek, inkább mi jártunk a családtagokhoz vendégségbe. Hogy miért? Mert ilyen esetben “csak” a kis családot kell összekészíteni, nem kell sütni-főzni-rendet rakni; akkor megyünk és akkor jövünk el, amikor nekünk tetszik; a gyerekek pedig új helyeket fedezhetnek fel. Persze mindig vittünk magunkkal pótruhát, (hiszen egy gyerek könnyen leeszi, leönti, le… magát); továbbá benti cipőt (ha hideg volt a padló, meg amúgy is, legyen, ami tartja a lábát, nem lép bele ebbe-abba); üveges bébiételt (vészhelyzet esetére, ha olyat főznének, amit nem ehetnek meg a gyerekek, vagy megehetnék, de nem akarják); vizet saját kulacsban (ne igyon mások poharából, ebből legalább tud és tudom mit teszek bele); műanyag tányért és evőeszközt (nehogy összetörjék a kincstári porcelánkészletet); játékokat (mert ott úgysincs, kivéve, ha kisgyerekesekhez megyünk, de akkor is legyen valami ismerős dolog a számukra). Valamit kihagytam volna? (Szóval az összekészülődés se volt egyszerű, nem beszélve arról, hogy a gyerekek valahogy tudják, hogy ha igyekeznénk valahová, akkor kell mindenképp teletenni a pelust lehetőleg úgy, hogy a teljes ruházaton széfolyjon a tartalma…)

Egész rutinos vendégségbe-járók lettünk, aztán terhes lettem a harmadik gyermekkel és akkor minden megváltozott. A várandósságnak nagyjából a felénél egyszerűen teherré vált számomra a több napra való bepakolás, csomagolás, készülődés, cipekedés… Így lassan-fokozatosan azt vettük észre, hogy mi váltunk vendéglátókká. Mivel ismét költöztünk, erre hely is adódott. (Persze a nagyobb lakást nehezebb rendbe tenni és rendben tartani, de érdekes módon ezt senki nem várja el tőlünk.)

Így mostanra a következő helyzet alakult ki:

A) közeli családtagok esete: ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek. Vagyis ők nem csak idejönnek, hanem még ebédet, sütit is hoznak és ezt esszük meg együtt, plusz bébiszitterkednek is és ha kell mosnak, takarítanak, rendet csinálnak (nem tudom, ez még belefér a “vendég” kategóriába???).

B) távolabbi családtagok esete: ha jösztök, lesztek. Azaz eljönnek, megkínáljuk őket valami (többnyire bolti) aprósággal, de azért rendet rakunk (nagyjából).

C) közeli barátok esete: sokszor nem nálunk vagy náluk találkozunk, hanem: játszótéren, tóparton, múzeumban, állatkertben, parkban stb. Így mindenki megkíméli magát a vendéglátás örömeitől, viszont legalább kimozdultunk és a gyerekek is jól érezték magukat.

D) távoli barátok esete: ez már kicsit nehezebb, mert itt olyanokra gondolok, akik igen ritkán látogatnak el hozzánk, tehát a rendrakás az megvan és a bolti süti és üdítő is. Persze ők is gyerekesek, így inkább földön ülve és a gyerekeket figyelve múlatjuk az időt…

Hát így történt a nagy átalakulás. A gyerekek szülinapja az idén is kivétel volt, erről megemlékeztem egy korábbi bejegyzésben (https://nofeleseganya.cafeblog.hu/2013/08/26/szulinapot-ultunk-de-hanyszor/). A nagy családi szülinapra kerti sütögetőt építettünk, kerti bútort vettünk (amúgy is szerettünk volna, de azért jó volt, hogy volt egy dátum, amire ezeknek meg kellett lenni); a kerti sütögetéshez már napokkal előtte pácoltam a húst, salátákat készítettem… És minden fáradtságomat leküzdve azt mondhatom: megérte, mert jól sikerült!

Vendégségben először picink három, majd öt és fél hónapos korában voltunk és nemsokára készülünk vidékre egy teljes napra. Fő a fokozatosság és a nyugalom!

Mindenkinek mondom, akkor menjünk el otthonról és akkor hívjunk vendégeket, ha úgy érezzük, felkészültünk, bírni fogjuk, ne legyen teher, mert azt a másik fél is megérzi, de nekünk legalábbis egy időre biztosan elmegy a kedvünk az egésztől. Amit még fontosnak tartok elmondani, hogy mióta gyerekeink vannak, mindenki őket nézi és nem azt, hogy lehet-e enni a padlóról!

Azért nálunk sem lesz ez a dolog mindig így. Csak most egyszerűen többre nincs kapacitásom. Nemrég eljutottam oda, hogy szépen megterítettem az ebédhez és én melegítettem és szolgáltam fel a fogásokat… még ha nem is én főztem… és mindenki megköszönte és jól érezte magát!

És ti hogyan várjátok a vendégeket?

Forrás: mindmegette.hu