Szokásos hétköznapi reggel. Babánk kel, átmegyek hozzá, megetetem, pelust cserélek. A pelenkázás közepén tartok, amikor hallom, hogy nyílik a gyerekszoba ajtaja. Kezemet szigorúan a babán tartva – nehogy leessen a pelenkázóról (nehogy, te jó, ég, már úgy rugdalózik, hogy nagyon figyelni kell rá), – tehát egyik kezemet szigorúan rajta tartva, nyújtózkodva, kitekeredve kinyitom az ajtót és kinézek. Kisfiam felkelt és menne épp a mi szobánkba, hogy megkeressen. Pisszegek neki, mert bent apa még alszik, ügyesen hátrafordul és észrevesz. Megkérdezem: mi újság? – Öltözni akarok. – mondja, de látom az álommanót még a kis szemében. – Gyere be! – mondom, ő betotyog a babaszobába. Folytatom áldásos tevékenységemet, míg kisfiam belekucorodik a szopifotelbe. Amikor kész vagyok a babával, orrszizok, befejezem az etetést. Közben a fürdőszobában megjelenik kislányom, ő is álmos, alig lát még. Pisilt és minket keres, ő is öltözni szeretne.
Bemegyünk tehát a gyerekszobába, ruhát választunk, kisfiamat felöltöztetem, ő elindul lefelé, mert éhes. Kislányom egydül szokott öltözni, bizony, nagyon büszke vagyok rá (ahogy arra is, hogy már jó ideje teljesen szobatiszta)! Csak néha kéri, hogy a felsőrészeknél segítsek,de ma reggel ezt elutasítja, mert nem tetszik neki a ruha, amit adtam. Következik a hiszti, amit, úgy döntök, most nem hallgatok meg, van elég dolgom, lemegyek kisfiamnak reggelit adni. Közben a mosást intézem, bepakolok, átpakolok, kipakolok. Míg kisfiam eszik, lecserélem a törölközőket a házban. Kislányom közben kész lett az öltözéssel, jön lefelé a lépcsőn. Babánkat is lehozom a járókába játszani.
A konyhában így már hárman folytatjuk a reggelizést, Közben mondják a gyerekek, hogy ma velem szeretnének oviba menni, nem apával. (Azért, mert velem gyalog és biciklivel lehet, apával pedig autóval.) Befejezem gyorsan az evést, felfutok öltözni, közben mondom apának, hogy elviszem a gyerekeket és figyeljen majd babácskára. Jó. (Velem kizárólag akkor mehetnek oviba, ha időben vagyunk, ugyanis haza kell érnem, mire apának indulnia kell a munkába.)
Öltözünk tehát és indulunk. Az út csaknem zökkenőmentes az oviba, kivéve, hogy néhány, kapuból kiálló autótól kell megvédeni a biciklis kisfiamat. Kislányom anya kezét fogva baktat mellettem. Beérünk. – Otthon hagytam a gumilepedőt – mondom. Kislányom tolmácsolja kisfiamnak a hírt: ma ne pisilj be, mert anya otthon hagyta a gumilepedőt. A válasz: nem baj, nem lesz baj, ha bepisilek, mert a dadusnéni tesz az ágyamra zacskót. Éljen. Kabátot, csizmát levesszük, kislányom gyorsan felveszi a benti szandit és indul is be a csoportba. Utánamegyek, mert nem hiszem el, hogy puszi nélkül és kisfiam nélkül megy be. De igen. Azonban ahogy belép, már néz is vissza, hogy hol van a tesó és kicsit hezitál, hogy menjen-e beljebb vagy várjon. Erre odaszalad hozzá egy kisfiú és néz ki az ajtón, látszik, hogy keres valakit. Ő kisfiam barátja az oviban.
Minden nap, ovi után, kikérdezem a gyerekeket, hogy mi volt aznap. Kivel játszottak, mit játszottak, mi történt, hogy érezték magukat, mi volt az ebéd stb. Eleinte elég változó volt a kép, de lassanként kialakult, hogy kikkel játszanak. Kisfiam már régóta minden nap beszél a barátjáról. (Nem több barátról, hanem egyről.) Már az óvónéni is mondta néhányszor, hogy együtt játszanak. Sokszor nem csak ketten, hanem hárman, beveszik a kislányomat is. Eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, bár jó érzéssel töltött el, hogy kisfiamnak van egy ovis barátja. (Kislányomnak több is van, de inkább azért, mert az a bizonyos egy sokszor hiányzik.)
Tehát jött a Barát, és az én kisfiamat kereste, aki az öltözőben épp a szandáljával piszmogott. Szóltam neki: itt vár a Barátod, téged keres, igyekezz! Erre kisfiam, úgy ahogy volt, félig-szandiban odaszaladt az ajtóhoz. Barát hatalmas sziával köszöntötte! Kisfiam örömteli arccal fordult felém: Anya, itt van a Barátom! Aztán olyan gyorsan felvette a szandiját, amilyen gyorsan még soha és spurizott ő is befelé. Én meg, eloldalogtam. (Még mindig job így, mint ha nem szeretnének oviba járni.) Közben szóltam a dadusnak, hogy a gumilepedő otthon maradt, ő pedig nagy meglepetésemre közölte, hogy biztos a sok mosástól már nem tölti be a funkcióját, múlt hét óta átázik, így mindig tesz egy szemeteszacskót is az ágyra. Rendben, majd hozok másikat (apa vesz). Aztán irány haza mert férj menne dolgozni, és vár a pici babám.
Ha belegondolok, csak egy pillanat volt az egész. Egy másodperc, vagy kevesebb. Látni a kisfiút, ahogy odaér és keresi az én fiamat. De azonnal megértettem: ez valódi barátság, aminek én eddig csak az egyik odalát ismertem, de ma megláttam a másikat is. Nagy öröm volt. Nagy öröm volt látni, hogy az én félénk, csendes kisfiamat várja valaki. Aki vele szeretne játszani. (Így történt, hogy a kitalált barátok mellett – erről korábban írtam: https://nofeleseganya.cafeblog.hu/2013/09/23/barat/ a gyerekeimnek most már igazi barátaik vannak!)
Ez az apróság, ez az érzés, ez a pillanat elkísért haza és még most is bennem van. Feldobta a napomat! Most is látom magam előtt a csillogó, nevető kis gyerekszemeket. Hazafelé, amint ezen elmélkedtem, rámsütött a nap. Pont a szememebe. Rájöttem, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezeket érdemes észrevenni, megragadni, hogy ne menjenek el csak úgy mellettünk. Hogy ne csak a mókuskerék legyen, hanem éljük át őket és érezzük a jót, a szépet, a szeretetet. Azt hogy szeretünk és minket szeretnek. És hogy a gyermekeinket is szeretik. Most is, ahogy itt ülök, könnyes szemmel élem át újra és újra a pillanatot. Egyben könnyes szemmel gondolok a saját barátaimra.
Ugye nektek is vannak barátaitok? És a gyerekeiteknek?
Forrás: www.csaladesegeszseg.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: