Babaízlés

Mit szeret a babám?

Elsősorban a zöldségeket! Meglepő, nem?

A gyümölcsöket ugyan megeszi, de általában fintorog közben. Én azt gondolom, talán túl édes neki az ízük. Tél lévén ugyanis bébiételes őszibarackot és szilvát kap, ezeket pedig hol almával, hol körtével keverem, és még teszek bele némi gabonapépet is. A cseresznye és a meggy nemsokára következik, ezeket lehet, hogy jobban fogja szeretni majd, mert nem olyan édesek…

Vissza tehát a zöldségekhez! Babám első “kedvenc” étele a sütőtök volt. Ezt a finomságot már a kezdet kezdetén adtam neki. Eleinte a többi zöldséget csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha sütőtök is volt a főzelékben. Így járt a krumpli és a sárgarépa is. Utóbbit nagyon nem szereti. Nemrég még bele tudtam csempészni a főzelékbe, de mostanra már annyira kifejlődtek kicsim ízlelőbimbói, hogy kis mennyiség esetén is elhúzza a száját. A burgonya, sütőtök és a sárgarépa után jött a cékla. Eleinte tettem bele sütőtököt, és természetesen burgonyát is, de miután megszokta az ízt, magában (értsd: burgonyával és gabonapéppel) is szívesen elfogadta. Így a sütőtök-korszaknak gyakorlatilag leáldozott. Valójában azonban akkor áldozott le igazán, amikor sorra került a fehérrépa; véglegesen pedig akkor, amikor a fehérrépa mellé megérkezett a cukkini is (természetesen gabonapéppel). Mostanában ez a kedvenc! Hallottatok már ilyet? Cukkini fehérrépával! Még a sütőtöknek is leáldozott, mondom. Egyébként tanulhatnánk a babáktól. Kóstoltatok már fehérrépát cukkinivel és gabonapéppel? Nem? Pedig isteni finom. A séf (vagyis én) tudja, mert megkósolta.

Újabban zöldbabbal és spenóttal etetem picuromat. A zöldbabpürét burgonyával, kevés sárgarépával és csirkemellel készítem. A spenótót egyelőre magában (értsd: burgonyával és gabonapéppel). Ezek is mennek!

“Nagyfiam” és “nagylányom” kedvencei sajnos nagyrészt a homályba vesztek. Csak néhány pillanat ugrik be így hirtelen, amikor az ő hozzátáplálásukat próbálom felidézni. Az alma mindkettőnek ízlett és ez általánosan elmondható volt a gyümölcsökre, a banán kivételével, amit mindketten kiköptek. A sütőtök csak a lányomnak. A többi zöldség, hogy milyen nyomot hagyott bennük, sajnos nem emlékszem; csak arra, hogy a főzelékek készítése közben mindig izgultam, főleg új íz esetén, hogy vajon meg fogják-e enni. Általában megették. Ha nem ízlett, akkor kisebb adag fogyott, de akkor is fogyott valamicske. Arra is emlékszem, hogy néhány fajta főzelék szaga és állaga nem volt épp étvágygerjesztő (felnőtt orrnak és szemnek úgy értem). Ilyen volt például a salátafőzelék.

“Nagyfiam” válogatós volt már egész picinek. De azt a luxust sosem engedtem meg magamnak, hogy kétfélét adjak nekik (ikrek lévén egyszerre etettem őket). Ha nem evett, evett legközelebb. Öt evésből azért éhen halni nem fog, gondoltam. Mint írtam, egyszerre etettem őket, eleinte a babahordozóban, majd dönthető etetőszékben, majd nem dönthető esetőszékben. Mivel tanultam belőle, így kisbabámat addig fogom a hordozóban etetni, amíg át nem tud ülni az etetőbe. A nem dönthetőbe.

Furcsa. Ahogy visszaemlékszem a dolgokra, úgy tűnik, velük valahogy minden olyan lassan történt. Kisbabámmal viszont minden olyan gyors! Nemrég született és már olyan nagy, erős, ügyes, okos! Miért van ez a különbség? Talán csak érzéki csalódás? Vagy az lehet az oka, hogy már tudom, mi jön? Mi “várható”, mi “következik”? Nektek nem volt ilyen érzésetek a gyerekekkel?

Forrás: www.nlcafe.hu