Amikor megszülettek az ikreink és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a barátnőimmel a kapcsolattartás ezentúl nem lesz olyan egyszerű, és időnként igen egyedül éreztem magam (nekik akkor még nem voltak gyerekeik és nem tudtam ezeket a témákat megbeszélni velük), titokban mindig arra számítottam, amit egyébként az interneten olvastam, hogy ha majd fogok járni a gyerekekkel játszótérre és egyéb zenés vagy tornázós gyerekprogramra, akkor majd új barátokra lelek, valószínűleg egy közelben lakó anyuka vagy anyukák személyében, akinek/akiknek hasonló korú a gyermeke, mint az enyém. Hamar összebarátkozunk, és eljárunk egymáshoz, meg együtt megyünk boltba, és amíg ő bemegy én vigyázok a gyerekére, és ő is az enyémre; és együtt megyünk majd játszótérre, és ha majd többször leszünk együtt, akkor nálunk is maradhat az ő gyereke vagy az én gyerekem is maradhat nála. De sajnos tévedtem. A játszótéren közcsodálkozásra voltam érdemes, mert én az ikres anyuka voltam, de senki a világon nem akart velem komolyabban barátkozni. A zenebölcsiben aztán összebarátkoztam egy aranyos anyukával, de az ő gyereke egy évvel nagyobb volt az enyémeknél és hamar oviba ment, így addig végül nem jutottunk el, hogy elmenjünk egymáshoz.
Viszont mióta elkötöztünk, teljesen más tapasztalataim vannak. Itt, ahol most lakunk, teljesen más emberek élnek, mint ott, ahol régebben laktunk. A fő különbség, legalábbis amit én észrevettem, hogy az emeletes társasházakban szinte a szomszédot sem ismertem, mert mindenki csak felkelt, elment dolgozni, aztán este hazajött és kész. A kisgyerekesek is ilyenek voltak, még ha ismerőssel is találkoztam az utcán, a köszönésen kívül semmi kommunikáció nem indult meg, vagy ha mégis, egy-két mondat után mindig elköszönt az illető, mert épp sietett valahova, gyerekért az oviba, bölcsibe, védőnőhöz, boltba stb.
Itt, ahol most élünk, a kertvárosban, teljesen más emberek laknak. Először is mindenki köszön az utcán. Azért, mert nemigen jár idegen errefelé. Vagy ha mégis, az biztos valakinek a valakije és megtiszteljük ezzel. Gondolom én. Még egy éve sem lakunk itt, de az utca kb. 80%-át látásból ismerem és ha elmegyek valaki háza előtt és kint van, akkor általában váltunk egy-két szót. A játszótéren többet beszélgettem ez alatt a kb. 15-20 alkalom alatt, mint a másik helyen három év alatt. Pedig nem járunk gyakran, a pici baba miatt se, meg azért se, mert van udvarunk és ott is jó, meg nyáron nagyon meleg volt, a téren meg semmi árnyék, és mellesleg nincs is olyan nagyon közel sem, mióta pedig elkezdődött az ovi, a gyerekek általában fáradtak és most meg már korán is sötétedik. Aztán: a szomszédok például, amikor láttak minket a ház körül, odajöttek a kerítéshez bemutatkozni és néhány szót váltani. Ez egyébként azóta is így van, ha kint vagyunk. Az egyiket már el is hívtuk a házunkba. Vele például tervezünk egy kiskaput is, amin keresztül átjárhatunk majd egymáshoz. Pedig nemrég óta ismerjük.
Mióta pedig elkezdtük az óvodát, teljesen biztos vagyok benne, hogy itt barátokra lelek. A gyerekeknek eddig két csoporttársa jött át ovi után hozzánk játszani. Az egyik anyuka felajánlotta, hogy ha kell, szívesen elviszi vagy hazahozza a gyerekeket, mert nagyon közel lakunk egymáshoz és útba esik nekik a mi házunk jövet-menet. De más példát is tudok hozni. A gyerekorvosnál nincs sor, nem adnak ki egy időpontot két embernek és még ha csak kontrollra megyek, akkor is beszélgetünk kicsit, kérdezget a babáról, javasolgat dolgokat. A védőnő szintén. Engem egyáltalán nem zavar, ha késik, vagy egy kicsivel előbb jön, és amikor itt van tényleg csak ránk figyel és részletesen elmond mindent. Egyszóval: nincs az a rohanás, mint a belvárosi társasházban volt, mintha valami másik világban élnénk.
Én egyébként szeretem ezt a világot, mert ilyenben nőttem fel. Budapesttől 40 kilométerre egy kisvárosban. Ott is köszönnek egymásnak az emberek az utcán és váltanak is néhány szót. A munkahelyről hazaviszik egymást ha útba esik. A gyerekorvos kijött hozzánk éjszaka, amikor köhögőrohamot kapott egyszer a kisfiam, pedig mi ugye budapesti lakosok vagyunk; itt nem is láttak volna el ha nem tartozunk oda. (Az ügyeletre is mindig bevinni kellett, kivéve 40 fokos lázzal, de akkor meg órák múlva jöttek csak ki.)
Szóval jól érzem magam, és a gyerekek is. Azt hiszem itt anyukaként is lelhetek új barátokra. Költözést mostanában nem tervezünk!
Forrás: nlcafe.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: