Újból emberré válni

Amikor megszülettek az ikreink, eleinte nem is éreztem, hogy valami elkezdődött. Tele voltam szeretettel, energiával. Egy hetet töltöttünk kórházban, ahol gyógyulgattam és szoptattam a piciket. Amikor beléptünk lakásunk ajtaján (ahova a szülés előtt egy héttel költöztünk be), az első pelenkázáskor még volt bennem egy kis para: mit fogok én ezzel a KÉT zsemlegombóccal kezdeni egyedül? – de aztán minden ment a maga útján. Az első hat hétben volt segítségem, férjem, anyukám, majd anyósom vett ki szabadságot. Aztán egyedül maradtam, férjem az éjszakai etetésekbe segített be, hogy tudjak néhány órát egyben aludni. Nagyjából két hónapos korban teljesen rám maradtak a picik. Férjemnek a munka a tetőfokára hágott, már mind aludtunk, amikor hazajárt. Óriási szerencsémre – ahogy a nagykönyvben meg van írva – három hónapos kortól átaludták az éjszakát. Nekem megmaradtak az éjszakai felkelések, fejtem ugyanis (hét hónapos korig). Nem volt könnyű. Nem tudom pontosan hány hónaposak lehettek, amikor férjem megkérdezte, mi lenne részéről a legnagyobb segítség a számomra. Azt válaszoltam, hogy próbáljon hazaérni a fürdetésre és segítsen be. Ez volt ugyanis a nap mélypontja számomra, a fáradtság miatt.

A gyerekek mellett ugye ott volt még a házimunka is. Többször beszélgettük, hogy szerzünk segítséget, de én mindig azt mondtam, hogy bébiszitter kell és nem takarító, mivel ebben az időszakban valójában a házimunka szolgált “kikapcsolódásként” a babázásból. Ebből azoban nem lett semmi, mert tartottunk az idegenektől, picik voltak a babák, és ráadásul kettő. Időnként persze jött családi segítség, így valahogy megvoltam. Talán ez rá a megfelelő szó: megvoltam. Éltem. A szívem dobogott. A fáradtság fokát, amelyben éltem, nem tudom leírni. Magamra semmi időm nem volt. Az alapvető szükségleteim (evés-ivás-alvás-tisztálkodás) kielégítése is problémát jelentett. Esténként holtfáradtam estem az ágyba. A bőr- vagy körömápolás, az epilálás szinte szinte elérhetetlennek tűnt, bár időnként persze belevágtam, lecsippentve az evésidőből vagy az alvásból. A csinosságom is teljesen elveszett. Egy robot voltam. A gyerekek egy éves korában jutottam el először fodrászhoz, mégpedig a legeslegközelebbihez. Valójában az első 10 hónap volt a legnehezebb, amíg szoptattam. Aztán jött a nyár, elutaztunk a családhoz, segítettek, kicsit sikerült töltődni… Aztán egy évesek lettek, és egy hangyányival könnyebb lett az élet.

A gyerekek egy éves korában jött egy bébiszitter, aki takarított és lejárt velünk a játszótérre (heti egyszer). Nagyi is jött szintén játszótérre heti egyszer. El tudtam kezdeni fogyókúrázni. Fél év alatt sikerült is hat kilót leadnom. Nem túl sok, de legalább nem jött vissza. Ez után egész jól éreztem magam. Férjemmel elkezdtünk ketten időnként eljárogatni, esténként, miután az ikreket lefektettük.

A gyerekek másfél és két éves kora között nagyon jó dolgok történtek velünk. (Pedig a bébiszitterünk ekkorra már kezdett igencsak kimaradozni…) Egyrészt minden hónapban elutaztunk valahova. Vállaltam a szálláskeresést, a pakolást. Volt kétnapos és volt kéthetes tartózkodás is. Voltunk a családnál is és voltunk négyesben is. Az alakom ismét nőies lett, el tudtam menni vásárolni ruhát, cipőt, ami kellett. Alvásidőben, hétvégén mentem. Hogy csinos legyek! Aztán megtörtént maga a csoda: a férjemmel újra egymásra találtunk és megfogalmazódott bennünk a kistestvér gondolata. Kicsit tervezgettük is, mikor legyen, de a baba tudta, hogy jönni kell és elsőre megfogant.

Ezután megint egy nehezebb időszak következett, amivel csak annyi baj volt, hogy igen hosszúra sikeredett. Először is el kellett viselnem a terhességi tüneteket és mellette ellátni a két már meglévő gyermekemet. (Kerestem azért segítséget: takarítót és új bébiszittert.) Aztán férjemmel rádöbbentünk, hogy ismét költöznünk kell. Rengeteg munka árán, de végigcsináltuk a lakáseladást, lakásvételt, felújítást, költözködést. Az új helyen pedig családi napközibe kezdtem járni a gyerekekkel, azért, hogy az oviig kicsit megszokják a közösséget és hogy én fel tudjak rendesen épülni majd a szülésből és el tudjam látni a pici babánkat (és hogy ők eközben egy jó helyen lehessenek). Nehéz volt elengedni őket, győzködni, hogy ez így jó lesz, nézni a könnyes arcokat reggelente. De a gyerekek nagyon jól beilleszkedtek és meg is szerették a napközit. Babám két hónapos korától minden nap mi jártunk értük és estig egyedül voltam a három gyerekkel. Így telt el az ikrek harmadik életéve.

Aztán jött az ősz és az óvoda. Babánk is igen gyors ütemben növekszik. A szoptatásnak is lassan vége. Én pedig azt érzem, hogy lassan, de biztosan kezdek ismét normális emberré válni. (Normálisnak azt nevezem, amilyen akkor voltam, amikor még nem voltak gyerekeim és nem váltam robottá.) Odafigyelek, hogy meg legyenek oldva a szükségleteim. (Igenis eszem, iszom, alszom és ahogy tudom, ápolom magam, hiszen most már öt embernek van rám szüksége!) Most már “csak” az hiányzik, hogy valami olyan tevékenységre is legyen időm, amitől feltöltődök. Tudniillik az évek alatt igen lemerültem és valójában mindenki belőlem táplálkozik. (Erre a célra most itt van a blogom!) Érzem, ahogy újból emberré válok. Igényeim lettek. Új igényeim. Emberi igényeim. Például, hogy csinos legyek. Itthon is. Vettem új rucikat és ismét szeretnék fogyni és tornázni. Újra időt szánni a férjemre (vagyis: egymásra). ÉS! Többet talizni a barátnőimmel! (nem egyszerű, mert nekik szintén lettek gyerekeik…) ÉS egy MÉG nagyobb ÉS! Befejezni a több, mint HÁROM évvel ezelőtt félbemaradt DOKTORI disszertációmat. Remélem sikerül. Drukkoljatok!