A levél

A minap egy levelet találtam a postaládában. Nini, mondom, látva, hogy nem újabb számlalevél érkezett. Ez bizony egy magánlevél. A második dolog, amit megnéztem, természetesen, hogy ki a címzett. Meglepődve láttam, hogy ÉN vagyok! Aztán a feladóra tévedt a szemem, akiben felismertem egyik régi jó barátnőmet.

De rég kaptam levelet! – gondoltam magamban. Ahogy vittem befelé a borítékot, eszembe ötlött egy régi kép, amikor még általános iskolás koromban szüleimmel laktam és sokszor figyeltem türelmetlenül a postást a szobám ablakából. Nem véletlenül. Akkoriban kisvárosunk partnerkapcsolati megállapodást kötött egy német kisvárossal, és ezzel, mondhatom, lehetőségek tárháza nyílt meg előttem, már ami a német tudásom gyarapítását, és külföldi “barátok” szerzését illette. Először tíz éves koromban utaztam el egy válogatott iskolai csoporttal nyáron abba a bizonyos német kisvárosba, ahol össze is ismertettek az egyik tanárbácsi lányával, akivel szerencsésen címet is cseréltünk. El is kezdődött a levelezés, fényképek, karácsonyi csomagok küldése. Következő évben német-magyar vegyestáborba mentem az iskolánk balatoni táborába, majd még két alkalommal jutottam ki a már nevezett levelezőtárshoz, és még egyszer a vegyestáborba. Aztán, hogy-hogynem, vége lett a “barátságnak”. Mivel a levelezőtársam egy-két évvel idősebb volt nálam, ő előbb ment középiskolába, így vele már korábban megszakadt a kapcsolat, de a táborok során megismerkedtem több lánnyal is, akikkel később szintén leveleztem. Volt olyan is, hogy egyik levelezőtársam családja a Balatonra jött nyáron nyaralni, és meghívtuk őket hozzánk egy napra, el is jöttek, ebédeltünk, beszélgettünk velük. Részemről is  a középsikola elkezdése vetett véget a levelezős korszaknak.

Később, az egyetem alatt, elnyertem egy ösztöndíjat, és egy félévet külföldön tanulhattam. Ott megismerkedtem egy szlovák lánnyal, aki nagyon aranyos volt. Később vele is leveleztem, és az ösztöndíj lejártát követő nyáron el is utaztunk egymáshoz néhány napra. Később valahogy megszakadt a kapcsolattartás. Még tudtam róla valamivel az egyetem után is, az utolsó emlékem, hogy Amerikába készült tanulni.

Így, a régi idők emlékére mondom, jó levelet kapni. Persze válaszolni is jó rá. Kicsit kiszakadni a saját családunkból, saját létünkből, saját problémáinkból, és belenézni egy másik ember világába. Hogy ne csak a virtuális valóság legyen, hanem legyen kézzelfogható valóság is!

(Mint kiderült, anyukámnak is volt levelezőtársa, egy (két) orosz lány személyében!)

Karácsony közeledtével minden évben hoz a postás néhány képeslapot a szüleimhez. A távolabbi családtagok, persze inkább idősebbek, még tartják azt a szokást, hogy üdvözletet küldenek. De vajon nekünk, fiataloknak, mi az, ami pótolja a képeslapozást? Netán egy karácsonyi email vagy facebook-os üzenet pótolná azt?

Forrás: www.nlcafe.hu