Blogom

Új év született – és nem is olyan rég, még tavaly, megszületett a Nő Feleség Anya Blog, a blogom. Hogy hogyan? Ezt írom le most.

A blogot 2013. augusztus 20-án indítottam. A blogírás ötlete harmadik gyermekünk születése után merült fel bennem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy van mondanivalóm más anyukáknak. Nőknek. Feleségeknek. Nagymamáknak. És persze az ő párjaiknak. És mindenkinek, aki érdekesnek találja valamilyen okból. Ez amolyan megérzés-féle volt és én hallgatok a megérzéseimre. Fontosnak tartom elmondani, hogy nem olyan blogot terveztem, amelyben a családomról és a gyermekeimről írok különféle szaftos és nevetséges sztorikat, vagy ahol nagy tudósként megmondom a tutit, hogy mit hogyan tegyél a családoddal és a gyermekeddel. Egyszerűen arról írok, amiről akarok. Ami épp szembejön, ami eszembe ötlik. Hiszen erről szól a blogolás! De minden esetben igyekszem magamhoz képest legjobban megírni az adott témát.

És hogy miről akartam írni? Családról, gyerekekről, terhességről, szülésről, babázásról, ikrekről, szoptatásról, napirendről, fáradságról-fáradtságról, háztartásról, jó és rossz pillanatokról, örömről, bánatról, és még sok másról; kicsit pontosabban arról, hogy milyen érzés ezeket megélni. Milyen nőnek lenni, feleségnek lenni, anyukának lenni. Ezt próbálom megfogalmazni, megosztani, és persze örülök minden visszajelzésnek. Remélem ilyesmiket gondoltok közben: “de érdekes volt”, “milyen összeszedett”, “én is így vagyok ezzel”, “így voltam, csak nem tudtam megfogalmazni”, “de jó, hogy nem vagyok ezzel egyedül”, “nem mondta senki, hogy ez így lesz és nem is tudtam senkivel megbeszélni, hogy ez normális-e”; vagy éppen: “én másképp éltem meg”.

Szerencsére elmondhatom, hogy van az íráshoz némi tehetségem és egy kevés gyakorlatot is szereztem, bár nem a blogírásban… Ezt próbálom kihasználni a bejegyzéseknél. Kisfiam születése után kellett néhány hónap ahhoz, hogy kiviteleződjön az ötlet, de íme itt vagyok, és itt van a blogom!

Blogolni azonban nem könnyű, nem egyszerű. Eleinte rövid, tömör, és időnként velős bejegyzések születtek. Kezdetnek nem volt rossz, hiszen azt, hogy milyen bloggernek/bloggerinának lenni, nekem is tanulnom kellett és kell is. Egyébként azt gondolom, ez mindenkinek más. Ahogy kezdtem más blogokat is olvasgatni  – persze szigorúan tanulményozási célzattal – láttam, hogy van, aki szinte minden nap posztol, vagy akár naponta többször is, van, aki csak pár naponta, van, aki havonta, évente, van, aki egy ideig viszonylag rendszeresen irogat, majd egy kisebb-nagyobb szünet után újrakezdi. Persze egy blogon semmi sem kötelező! Így aztán vannak fényképes és fénykép nélküli blogok, facebook-oldallal rendelkező és nem rendelkező blogok, lájkolhatók és nem lájkolhatók, kommentelhetők és nem kommentelhetők, egyszerzősek és többszerzősek, sőt, olyan “gyűjtőoldalak” is, akik nem saját, hanem az olvasók által beküldött bejegyzéseket teszik közzé. Az a jó, hogy ebben a valamelyest kötetlen formában mindenki megtalálhatja önmagát. Így aztán minden blog másmilyen, és mindegyiken tükröződik az egyéni stílus. Minden olvasó is más, ezért minden blognak vannak olvasói.

Amin nagyon meglepődtem, és egyben örültem is neki, hogy az én blogomnak is volt már az első naptól kezdve nézettsége. Az olvasók mellett a szerkesztők is olvassák a posztokat és ha tetszik, kiteszik őket a főoldalakra. Nincs ez másképp az én posztjaimmal sem, és én minden szereplésnek őszintén örülök.

A blogot tehát folyamatosan fejlesztem, de ami a technikai fejlesztést illeti, annak első lépcsőfokát a facebook oldal megnyitása jelentette. Ez persze magamtól nem jutott volna eszembe, csak ahogy nézelődtem a blogon, azt láttam, hogy a bejegyzéseket kezdik megosztani a kedves olvasóim ezen a bizonyos közösségi portálon. Mivel én magem nem vagyok tag, így tájékozódnom kellett egy kicsit, de aztán úgy döntöttem, megnyitom a blogom oldalát. A megnyitás óta minden bejegyzésemet megosztom ott. Büszkén mondhatom, hogy – ezidáig – senkit sem unszoltam unásig arra, hogy lájkoljon, de így legalább olyanok tették ezt, akik tényleg olvassák az írásaimat. Ismét megragadom az alkalmat, hogy ezt megköszönjem.

Ígérem a következő poszttól visszatérek a “régi kerékvágásba”, már ha egyáltalán egy blogon létezik ilyesmi!

Forrás: nlcafe.hu