(reszkess) többgyerekess

Kérdem én: miért baj az, ha valakinek (nullánál, egynél, kettőnél) több gyereke van?

Mióta megszülettek az ikreim, meglepődve szembesülök azzal, hogy kis hazánkban az egy- vagy maximum kétgyermekes családmodell az elfogadott (és persze újabban a nulla gyerek is kezd divatba jönni). Értem én, hogy pénz, idő, energia minden gyerek, de egy babás anyukának, aki azok miatt a bizonyos hormonhatások miatt valószínűleg eléggé érzékeny amúgy is, egyáltalán nem hiányzik az utca emberének véleménye, amit persze mindenki szívesen elmond, anélkül, hogy megkérdezték volna.

Annó, a régi szép időkben, az ikrek születése után, szokás szerint csaknem minden nap levittem sétálni a két gyermekemet. A dupla babakocsiban lévő nagyjából egyforma méretű gyerekről sokan kitalálták, hogy ők ikrek. Erre jöttek a “szokásos” ikres kérdések:

1. egy- vagy kétpetéjűek?

2. természetes módon fogantak-e?

3. természetes módon születtek-e?

4. mennyi idősek?

5. voltak-e ikrek a családban?

6. hány kilogrammal születtek?

7. ugye jó gyerekek?

8. nagyon nehéz velük?

9. jól esznek?

10. szeretik egymást?

+1 én is iker vagyok! (ekkor persze meg kellett hallgatni a kedves néni/bácsi/hölgy/úr történetét…)

Mindezek mellett azonban ilyesmi megjegyzések is jöttek (ezek kissé megleptek engem):

– Egy fiú, egy lány, de jó, egyszerre letudta! Több nem is kell.

– Van már mindegyikből, milyen szerencsés, hogy nem kell többet próbálkozni.

Mire is nincs ideje egy gyermekeit sétáltató ikres anyukának! “Igazi” “ismeretségeket” kötöttem a közelben lakó idős nénikkel. Egyik megemlítette, nem akarom-e elkísérni a boltig. Egy másikat meg a templomig. A harmadik azt mondta: láttam a múltkor egy másik piros babakocsit is, de az nem maga volt, így továbbmentem. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy amikor már az agybaj kezdett kerülgetni a kedves járókelőktől, továbbálltam, meg amúgy is, hamar jött az ősz meg a tél és a szeles és hideg idő gyakran elfújta a mi, és persze mások sétakedvét is.

Így folytatódott ez úgy két évig, aztán terhes lettem a harmadik gyermekünkkel. Aki (szerencsénkre) nem iker, hanem egyedüli baba. Na, ekkor már járt az a bizonyos elszörnyedő, leírhatatlan arckifejezés is: – Jé, ikrek! Jaj, látom, jön a harmadik is!

Miután megszületett picikénk, az ikrek pedig lábbalhajtós tanulóbicikliző-korba léptek, három gyermekkel jártam sétálni. Erre ilyen szövegek jönnek (hozzá kell tennem, elköltöztünk, így nem tudom, a régi közönség hogy reagált volna…):

– De szépek! Ugye mind fiúk?

– Három gyermek! És mind a magáé?

Azért vannak pozitívak is: – Három gyermek, nahát, gratulálok!

Telt-múlt az idő, és a nagyok elkezdték az óvodát. Mondanom sem kell, hogy szinte minden délután babánk társaságában megyek értük, így csak akinek nincs szeme, az nem látja, hány gyermekünk van. (Persze lehetne otthon még egy-két nagytesó…) Óriási meglepetésemre azonban itt sincs az embereknek lakat a száján, főleg, mivel lassan fél éve “járunk” oda, így lassan ismerősnek tekint a többi szülő és így feljogosítva érzi magát arra, hogy véleményt mondjon. Valószínűleg az, hogy én vagyok az ikrek anyukája és még babát is hozok, egyeseknek már igazán sok! Ilyesmiket kapok:

– Na, nektek aztán meg van oldva az aktív pihenés nonstop!

– Mire kicsit könnyebb lett volna… jött a harmadik!

– Jó lehet ez a tripla élvezet!

– Én is ikreket akartam!

Egyébként vannak más háromgyerekesek is a csoportunkban, csak valahogy mindegyiknél a legkisebb jár oviba, a többiek iskolások már és ezért “nem látszanak”. Időnként azonban lehet velük találkozni, csoportbulin vagy például beszélgetés közben kiderül, hogy…  És: igen! Vannak olyanok is, akik kétgyerekesek, de szeretnének harmadikat!

A három év alatt már olyan szimatra tettem szert, hogy a szülő nézéséből már ki tudom venni, hány gyereke van!

És ti hogy vagytok ezzel?

Forrás: nlcafe.hu

Ha tetszett, és szeretnéd követni a blogot, akkor csatlakozz a Facebook-oldalához itt!