Még úgy egy óra maradt hátra az idei költészet napjából.
Úgy gondoltam, mint egy icipici irodalmi vénával és annál valamivel nagyobb irodalomtudományi múlttal rendelkező személy, megemlékezem róla itt és most a blogon: fogadjátok szeretettel a következő szerelmes verset, amit – és most jön a meglepetés: közel 20, azaz húsz évvel ezelőtt írtam. (Nem azért, mert öreg vagyok, hanem azért, mert már általánosban is írtam ezt-azt, talán van olyan olvasó, aki emlékszik rá és most, ahogy ezt olvassa, a fejéhez kap…)
A vers nem véletlenül született, akkoriban irodalomból azt a házi feladatot kaptuk, hogy szerelmes verset kell írni. Hát, tessék, én szorgalmas diák voltam! Küldöm mindenkinek szeretettel!
(címe még mindig nincs) – de ha valaki szeretne adni címet, szívesen veszem, ha megírja az ötletét…
Megláttalak,
s a szívem hevesebben kezdett dobogni.
Megláttalak,
s a lelkem azóta nem tud megnyugodni.
Úgy érzem, nem lehetsz másé, csak az enyém,
bár lehet, te nem érzel úgy, mint én.
Az elejétől fogva tudtad, hogy szeretlek;
de semmivel nem viszonoztad, és ebből ez lett:
Rájöttem,
hogy csak egy játékszer voltam,
ki közeledtedre beindul, és te élvezted ezt a játékot.
Nem csoda, neked jó volt.
De én, az a kis játékszer,
több akartam lenni a többinél.
Azt akartam, te is érezz úgy, mint én.
De te mindig is jobban szeretted a többi játékodat.
Közelebb engedted őket magadhoz.
Úgy szerettem volna én is köztük lenni,
de te ezt nem így gondoltad.
Az elavult rongybaba, a 100 eves kisautó…
Mindig az akartam lenni…
De nem baj.
Most már felébredtem.
Nem leszek tovább a játékszered.
Ezt a szerepet meghagyom annak,
aki még akkor is, most is:
ÖRÖKRE SZERET!
Köszönöm, hogy olvassátok az irományaimat!
Aki még nem tudná, a blog közösségéhez itt lehet csatlakozni.
Ezen a héten egy játék is fut, itt elérhető.
Babatáplálásról pedig itt olvashatsz.
Forrás: nlcafe.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: