Ha gyermekkel utazunk, mindenképp fel kell készülnünk néhány nem várt eseményre…
A szituáció tehát a következő: nagy nehezen becsomagoltatok, beültetek, elindultatok, és akkor…
Gyermeked szól, mert
– éhes,
– szomjas,
– pisilnie kell,
– kakilnia kell,
– melege van,
– fázik,
– nyomja az ülés,
– rosszul van,
– fáj a feje, füle, haja,
– van egy bibi a lábán, amit most rögtön szeretne neked megmutatni,
– hosszú haj esetén: nyomja a gumi, csat, vagy kiesett,
– leesett a földre az utazós állatkája,
– szeretné levenni a cipőjét, zokniját, és segítened kell neki ebben,
– (=nyafog), otthon maradt a kedvenc homokozólapátja, pedig a másik négyet elhoztátok…
Avagy:
– lábával az ülést rugdalja, koszolja…
– percenként megkérdezi, hogy “mikor érünk már oda”?
– szimplán csak ordít.
Így aztán te:
– konstatálod, hogy leglább másfél-kétszeres útidővel kell számolni;
– vagy épp elérhetetlennek tűnik számodra az úticél,
– a folyamatos hátra- vagy oldalra- vagy előreforgástól te leszel rosszul,
– megfogadod, hogy soha többet… de aztán mégis.
Valami kimaradt volna? Oszd meg velem!
A te gyermeked hogy bírja az utazást?
Ha tetszett a poszt, lájkold és oszd meg és csatlakozz a Nő Feleség Anya Blog facebook-oldalához ITT.
Én a négy hónapos és a hároméves fiaimmal utaztam egyedül autóval kb. egy 100 km-es távolságon. Nem féltem, hogy egyedül vágok neki, mert a nagyobbik egész jól bírja az utazást, a kicsi meg mindig elalszik. A 100 km-es úton 30 km-en keresztül útfelújítási munkák folytak úgy, hogy kb. ötpercenként meg kellett állni egy lámpánál kb. szintén öt percre. Dög meleg volt. Miután a kicsi a harmadik megállás után elkezdte érzékelni, hogy csökken az utazósebességünk és a motorzaj is egyre csitul, elkezdett őrületesen ordítani hátul (nem szeretem magam mellé venni, biztonságosabbnak érzem, ha hátul utaznak). Olyan tíz perc araszolgatás után kitettem az elakadásjelzőt, kikapcsoltam a légzsákot elől, és magam mellé vettem, közben már totál ideges voltam már a sok lámpától: ” Már megint egy lámpa! Ezt nem hiszem el! Elegem van!!!” Mire a nagyfiam teljes nyugalommal: “Hát anya, akkor meg kell állni.” Jobban viselte az utat, mint én! A kicsit is megnyugodott, hogy látott, és elaludt. Azért van ilyen is…bár volt már az általad leírt pisilni kell, éhes vagyok, szomjas vagyok, otthon vagyunk már? kérdésekkel teli utazásunk is.
Nálunk az se mindegy mi megy a rádióban. 🙂